Szigetvári Andrea

Airbus A320 | Szigetvári Andrea

Airbus A320

Sokáig féltem a repülőkön. Tíz éves voltam, amikor az egész országot megrázó légikatasztrófában meghaltak apám barátai, iskolatársaim szülei. Kilenc évvel később, életem első repülőútján az IL-18-as ülésén két kézzel kellett lefognom a térdeimet, úgy remegtem a félelemtől.
Már nem félek, de a fülem még mindig figyel. Ami a szemmel követhetetlen, azt pótolja a hallás: mi történik a motorral, mit jelent egy hirtelen hangmagasságváltozás, váratlanul megszólaló sípolás, kattanás, dörrenés. A füllel figyelés nyújt valamiféle biztonságérzetet, még ha a fej tudja is, hogy ez csak csalóka, hirtelen változni képes látszat.
A sok-sok repülés alatt ismerőssé váltak az egykor ijesztő hangzások (a motorleállásnak tűnő lefelé glisszandálás vagy a navigáláshoz szükséges gépezet pumpáló sikolyai), és zenévé szelídültek. Manapság a repülőút koncert is egyúttal. Ha már annyi év után sem vagyok képes kikapcsolni a hallgatást, változzék az öröm forrásává!
A felvétel egy Lufthansa A320-on készült Budapest és München között. Az utazóközönség szokatlanul csendes volt, így viszonylag tisztán sikerült megörökíteni a gép által leszállás közben produkált hangszínakkordokat, a lassan csúszkáló, keskeny zajsávval körbeölelt szinuszos hangokat, a közöttük létrejövő, folyamatosan változó lebegéseket, és a leszállás, majd a fékezés zajait.
Ez a gép akkor (a felvételen 4’14”-nél) szerencsésen földet ér. Nem úgy, mint az az A320-as, amit (milyen furcsa egybeesés!) a poszt írása idején vezetett a halálba a német pilóta. Még arra is megvan az esély, hogy ugyanazt a repülőt, aminek a hangját ez a felvétel őrzi. A békés emléknek szánt hangtáj ettől kezdve tragikus jelentéssel telt meg, a szomorúan ereszkedő végtelen glisszandó és az utolsó percben felhangzó sikolyszerű magas szinuszhang az én szerény tisztelgésem az áldozatok előtt.

blog comments powered by Disqus